Őszintének lenni önmagunkkal az egyik legnagyobb kihívás

Fotó: @jcomp (Freepik)

A lélek állandóan meghatározza az emberi létezésünket, mégis nehezen definiálható fogalom. Próbáljuk letapogatni, kilesni, megérteni személyes tapasztalással, a tudomány és a művészet segítségével, a vallás eszközeivel. Ez a párbeszédet érdemes érdemes folytatni az újév mindennapjaiban is, közösségben, párban, önmagunkkal és Istennel. 

Január a visszatekintés és az újrakezdés hónapja. Lehet-e tiszta lappal indulni a kapcsolatainkban? Mintha ez volna a legnehezebb.
Amikor a kapcsolataink sérülnek, az annyit jelent, hogy kaptunk sebeket és adtunk sebeket. Ha kapunk sebeket, akkor ragaszkodunk az igazunkhoz, ahhoz, hogy valaki végre kérjen bocsánatot, és mondja azt, nem volt joga minket megsebezni. Nem feltétlenül rossz dolog ez, hisz az igazság kimondására vágyunk mindannyian, arra, hogy valaki végre hitelesítse a sebeinket, mert az már önmagában fél gyógyulás. Mellesleg a pszichológusok feladata részben ez, hitelesíteni a sebzettségünket, és kimondani, hogy a másiknak nem volt joga átgázolni rajtunk, de ha ragaszkodunk az áldozati mivoltunkhoz, akkor leragadunk a múltban. A másik csoport pedig ahhoz ragaszkodik, hogy neki igenis volt joga sebezni, mert a másik is ártott neki. Ez is agresszió, amikor nem tudunk megalázkodni, és nem tudjuk azt mondani, hogy hibáztam, ártottam.

Az akadályoz minket az újrakezdésben, hogy nem tudjuk kimondani: "bocsáss meg" és "megbocsátok".

Nem olyan egyszerű eldönteni, hogy ki a sebzett és ki a sebző, gondolom, olykor a szakember sem tudja ezt egy elbeszélésből megállapítani.
Igen, általában szeretnénk az ártatlan pozíciójába elhelyezni magunkat, de ez a pozíció az, amely akadályoz bennünket abban, hogy továbblépjünk. Mindannyian sebzettek vagyunk. És mindannyian vagyunk olyan gonoszak is, hogy sebzünk. Ha ezt elfogadnánk – és itt jön megint a keresztény emberkép, amely szerint mindannyian magunkban hordozzuk a rosszra való hajlamot –, ha ezt nem reszketnénk annyira bevallani, kevesebbet kellene tiltakozni a saját bűntudatunk ellen. Attól félünk, hogyha elveszítjük az igazságunkat, akkor mindent elveszítünk. Pedig pont azáltal stabilizálódna az identitásunk, hogy azt tudjuk mondani: hibáztam, nem akarom újra elkövetni, amit tettem. Nagyon-nagyon nehéz ez. A másik oldal szabadsága pedig az, hogy vétettek ellenem, de nem engedem, hogy ez definiáljon engem. A pszichológia sokszor leragad annál, hogy hol és ki sebzett meg, fejtegetjük a múltat. Ez fontos, de egy ponton túl átok.
Miképp érdemes visszanézni az elmúlt évre, hogy az az alapja lehessen a fejlődésünknek?
Először bele kell nézni az igazságba. Mi történt? Mit éltem át? Hol kaptam sebeket, miket vesztettem, és milyen sebeket okoztam. Őszintének lenni önmagunkkal az egyik legnagyobb kihívás. A második az, hogy amit kell, azt sirassam el. A fájdalomnak felszínre kell törnie: igen, megaláztak, becsaptak, kihasználtak, visszaéltek a bizalmammal. De egy ponton túl ki kell jönni a siratásból, amelynek része a düh is, haragudnunk kell azokra, akik ellenünk vétettek, és magunkra is, ha vétettünk. Ezután a megbocsátás is komplex folyamat. Megbocsátok annak, aki vétett, de nem feltétlenül azért, hogy új kapcsolatot építsünk, hanem hogy én legyek szabad, mert ameddig haragszom rá, addig hozzákötözöm magam, addig része a mindennapjaimnak, az identitásomnak. A vétkes oldalról pedig vessünk számot az általunk elkövetett vétkekkel.

Azonban ennek megbocsájtásában mi magunk kevesek vagyunk, ki kell nyitni a tenyerünket, és el kell fogadnunk az Isten bocsánatát.

Különben belesüppedhetünk abba, hogy gonoszok, szerencsétlenek, nyomorultak vagyunk. Ebből pedig kialakíthatunk egy hamis identitást, vezekelhetünk egy életen át, de mindez torzítja a személyiségünket. Végül nem állhatunk meg itt, hisz a múltunk nem csak sebekből és sebzésekből áll. Életünk tele van áldásokkal. Fontos, hogy hálát tudjunk adni a tegnapiakért, a tavalyiakért, mert a hála hatalmas erőforrás, amely képes magaslatokba emelni a leginkább megtört lelket is.
A traumáinkból azért tovább is építkezünk, sokszor megerősödve. Neked van erről személyes tapasztalatod?
Nem a trauma formál minket, hanem a viszonyunk a traumához. Ezt fontos hangsúlyozni. Az első nagy trauma az életemben az volt, amikor el kellett mennem tinédzserként Magyarországról politikai menekültként. Egyik napról a másikra fel kellett nőnöm. A következő mérföldkő az volt, amikor öt gyerekkel elváltam. Ez villámcsapás volt a fa törzsében, amelyről nem tudtam, hogy újra kihajt-e, és lesz-e benne élet. De a gyökerek megmaradtak, úgyhogy lett. Utána nagyon megviselt a szeretteim elvesztése, egymás után. De hiszek az örökéletben és hiszek az életben.

Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológussal olyan újévi, lélekmegújító beszélgetésről szóló teljes interjú a Képmás 2024. januári számában olvasható, amely már kapható.

Forrás: https://kepmas.hu