Néhány éve történt...

Fotó: @mindandi (Freepik)

Szeretem a hóesést! Van benne számomra valami tapintható finomság, tisztaság, s amikor este a fények megcsillannak a hószilánkokon, a hideg melegséggel telik meg, és ez a csoda átjárja lelkemet.
Életem egy szakaszában igyekeztem minden alkalommal jó nagy sétát tenni az esti hóesésben. Volt, hogy családdal, volt, hogy barátokkal, ezúttal éppen egyedül...

Amint a város zaját elfedte a fehér takaró, lépteim alatt ropogott a friss hó; táncoló pihék leheltek apró puszikat arcomra, amint kémleltem a fényekben megcsillanó pelyheket.
Boldogság járt át, jóleső, örömteli érzéssel sétáltam fel s alá a házak között.

Aztán egy pillanat... és összerándult a gyomrom. Megsajdult a szívem, kiszáradt a torkom, és arcomon egyre-másra gurultak a sós könnycseppek. Tán csak percek teltek el, mégis óráknak tűnt, amint ott álltam a hóesésben, szívemben mérhetetlen fájdalommal, s kerestem a választ:
"mi történt odabent?"
Egy mesés hangulat, egy boldog, hóeséses séta varázsa hogyan tud egy pillanat alatt elillanni és ilyen erővel előtörni a fájdalom?
"mi fáj egyáltalán?!"
Álltam némán és kerestem a választ. És ahogyan a gondolataim egyre kattogtak, a mámorból zuhant fájdalomból feleszméltem a valóságra, s akkor pillantottam meg, hogy egy hatalmas ablak előtt állok, s bentről fény szűrődik. Dolgoznak. A neon bántón hideg vibrálása elmémbe tolt egy régi képet, magas, fehéren csempézett falakkal, ráccsal, és a rácsok mögött egy síró kislánnyal. Én voltam ez a kislány, alig 2 évesen. És belém mart annak a kórházi élménynek minden mozzanata, illata, s fájdalma. Mert ott hagytak. Egyedül. Kiszolgáltatottan. És hiányzott Anya!

Persze ő másnap újra, s harmadnap újra, és jött és jött, amint lehetett látogatási időben. És szeretett, és aggódott, és neki legalább annyira fájt, mint nekem.
Nem hagyott el, velem van! És szeret! És szeretem!
Az, a kórházi élmény, mégis óriási hatással volt rám.
Mert akkor, ott, bár tudatában nem voltam, de a bizalmam megremegett. Mert nem akartam (és bár ő sem!), de otthagyott. Mert ott kellett hagynia. Egyedül. Kiszolgáltatottan. És nem volt velem, pedig hiányzott!

Amikor részt vettem a Gyászfeldolgozás Módszer® képzésén, ott ismertem fel valójában ennek, a hosszú évtizedekkel korábbi életeseménynek a jelentőségét - amely egyáltalán nem egyedi eset, számomra (mert minden ember egyedi, és minden kapcsolat is egyedi) óriási nyomot hagyott.
A szülői, biztonságos szeretetben ilyenformán való bizalomvesztés, életemnek addigi pontjáig hatalmas súlyként terhelte a bizalomra való nyitottságomat és a kapcsolataimat. 

A módszer a felismerésen túl eszközt adott a kezembe ahhoz, hogy mindazokat az érzéseket felismerjem, és megfogalmazzam a hozzájuk társuló és addig kimondatlan gondolatokat, amelyeket akkor ott, pici lányként nem tudtam megtenni. Ezzel képessé váltam arra, hogy felnőttként meggyógyítsam a kisgyermekként, a kórházban szerzett, s azóta rég elfeledett, mégis bennem élő lelki fájdalom sebeit.